A mai meccset elbuktuk a Nelson Mandela stadionban, nincs azon mit szépíteni. Hogy mi ennek az oka, nem tudjuk. Talán az istenek nem voltak velünk. Labdakosz merre jársz? Egy nem túl acélos Fél-Koreától kikapni, akkor sem szabadna így.
 
Csapatunk sajnos folytatta az 1994-es vébén elkezdett hagyományt, és most sem rúgott gólt. Az előző vébé szereplésünkön azonban mindjárt négyet kaptunk az argentínoktól. Azért megy a tradíció felrúgása is. Most csak két extra középkezdéshez jutottunk.

Játékosaink olyan enerváltan mozogtak, mintha csak egy laza lábtengózásra ugrottak volna le a strandra. Az álmatag, lassú gurigázás és a görög teknős tempójú futások láttán, még a legelkötelezettebb szurkereink is szívükhöz kaptak.

Sajnos a korai meccsidőpont, vastagon a szieszta csúcsidejével esett egybe, így játékosaink márcsak megszokásból sem tudtak felpörögni. Szerencsénkre a további mérkőzéseink későbbi időpontban lesznek.

A védelem betlizett, egy béna szögletnél még magukat sem találták meg, nemhogy az ide-oda pattogó koreaikat. A második gól egy lomha, lassú labdaátvételből (ezidő alatt elolvastam a Braille-írásos Iliászt), majd egy villámgyors labdaelvesztésből született. Mindkét gól a félidő korai szakaszában esett, így muszáj előcitálnunk minden magyar szakkommentátor terminus technikusát: csapatunk még az öltözőben ragadt. Vagy túl sokat pacsiztak Morfeusszal.

Szinte nulla erőfeszítést tett az ethniki, a labdákért nem küzdöttek, támadást = megközelítjük a kaput, csak ímmel-ámmal vezettek, holott D-Korea sem igazán került mezőnyfölénybe. Ha kedvük tartotta le-lefutották a görög játékosainkat, de nem zargatták őket folytonosan.

Az első félidőben a koreai kapu előtt a következőket tudtuk csak tenni: Gekasz megfejelte a kapufát, és majdnem begyötörtünk egy gyeptéglát is a kapuba, és két beadás a napbanéző, vaksi koreai kapusnak.

A második félidőben vagy 10 percig úgy tűnt, hogy átvesszük az irányítást, Kapetanosz és Gekasz is brusztolt a 16-oson belül, de a gólt érő mozdulatot egyikük se tudta bemutatni. A végén aztán örülhettünk, hogy nem kaptunk újabb gólt.

Az általunk favorizált Szotirisz Ninisz, aki viszonylag fifikás futballista és nem is a nagy generáció nyugdíjazásra váró tagja, most sem kapott játéklehetőséget. Pedig az ő szereplése életet vihetne a játékunkba.

Egy dolog miatt azonban optimistán tekintünk a jövőbe. Rehakles egyetlen egy alkalommal sem rezzent össze játékosainak bénázása láttán. Sztoikus nyugalommal kortyolgatta a vízét, mintha csak tudná, hogy ennek a meccsnek éppen ilyen kimenetelűnek kellett lennie. És a siker csak később jön majd. Ehhez azonban egy szervezettebb, és mindenekelőtt küzdősebb csapatra van szükség.